Még március végén panaszolta azt öreganyám,hogy a dédunokái karácsony óta nem mentek a tájára sem(azaz kb 3 hónapja).

Amúgy a dédunokái egy településen,és pár utcával odébb laknak tőle.

Erre apa:

-Miért nem érnek rá azok a kölkök eljönni hozzád?

Mama:

-Jaj,fiam,nem érnek rá!

Apa:

-Miért,vezérigazgatók,hogy sosem érnek rá?

A dédunokák egyébként még általános iskolások.

Mama:

-Jaj,fiam,hát járnak azok néptáncra,zongorára,furulyára,gitárra,uszodába,nyelvtanárhoz,korrepetálásra...(...meg fütyülni,meg hegedülni,meg repülni,meg balettozni,meg énekelni,meg pingpongozni,meg orgonálni,meg citerázni,meg üstdobolni,meg ritmikus gimnasztikázni,meg művészi mimikrire,meg egyetemi előkészítőre....)

Apa:

-De akkor is,maguktól eljönni nem tudnak?Csak van biciklijük!

Mama:

-Jaj,hát nem tudnak azok,a M.(mamám lánya,apám nővére)mindenhova autóval hozza-viszi őket!

Apám meg mélységesen fölháborodott,hogy ilyen nagy lakli fiúk,akik ülve nyalják a holdvilágot,pár utcányira laknak a dédmamától,kerékpárjuk is van,lábuk is van,egészségesek is,hogy nem tudják legalább havi 1-szer meglátogatni a dédöreganyjukat?

Na igen,az ilyen agyonféltett,autóval hozott-vitt gyerekek sírnak a legjobban,ha az osztálykiránduláson föl kell gyalogolni a busztól pár méterre lévő várdomb tetejére.