Ma van kerek egy éve,hogy az,akit a világon a legjobban szeretek,elhagyott.

Még most is nagyon fáj,pedig már 1 éve történt.

Így az évforduló környékén szörnyű.

Talán azok is így éreznek,akik valamilyen balesetben vagy betegségben veszítettek el valakit?

Lepörögnek-e előttük ama végzetes nap eseményei?

Kísérti-e őket az utolsó beszélgetés,az utolsó közös program,az utolsó közös akármicsoda képe?

Vagy azok a dolgok,amiket már nem mondhattunk el?

Tudom,engem csak elhagytak.Mondhatnánk,hogy nem olyan nagy ügy.Hiszen akit szeretek,az él.De máskülönben olyan,mintha meghalt volna.Nem ír több e-mailt,nem lehet vele telefonon beszélgetni,és nem találkozhatok vele.Csak a képeit nézegethetem(amiket egy közösségi oldalról szedtem le),és a régi üzeneteit olvasgathatom újra.

De vigasztaljon a tudat,hogy él,és ugyebár amíg élünk,addig remélünk.

Hajszálpontosan emlékszem a tavalyi január 5-ére.

Nagyon boldogan keltem,mert tudtam,hogy végre eljött az első,igazi randink napja.Korán keltem,mert az izgatottságtól nem tudtam aludni.Aznap szerda volt,nem kellett iskolába mennem.Csúnya,borús idő volt,de ez mit sem rontott a kedvemen.Egyébként most is ugyanilyen idő van.A körülményekhez képest(hideg tél)megpróbáltam minél csinosabban fölöltözni.A találkozó előtt elmentem a könyvtárba,visszavittem a Berserk mangákat.Két nappal később is visszavihettem volna őket,de most ez mindegy.Tehát úgy déli 12-ig a könyvtárban voltam.Igazából csak elütöttem ott az időt.12,12:05 között elindultam a könyvtárból a metróhoz,hogy biztos időben odaérjek a fél 1-kor kezdődő találkozóra.Igaz,csak 1 megállót kellett utaznom...

A Corvin negyed villamosmegálló Pest felőli megállójában találkoztunk(Akkor még Ferenc körút volt.)Szokásomhoz híven kb.10-15 perccel korábban odaértem.Végre megérkezett Attila(írjam már ki a nevét,ez alapján még úgyse találják meg).A szokásos rikító királykék kabátjában volt.Természetesen hozta magával a laptopját is.Az egyetemről jött.

Kissé félszeg,zárkózott volt,még a szokásosnál is jobban,de hát ezt betudtam annak,hogy nem szokott sűrűn lányokkal íilyen célból találkozgatni.Alapvetően ő egy nem túl nyílt fiú,nehezen nyílik meg.

De én mindennél jobban örültem neki.

Úriembernek mutatkozott.Néminemű tanakodás után megkérdezte tőlem,hogy hol van a környéken Mcdonalds.Ő a Blaha Lujza térit ismerte,ahová már egyszer beestünk,de én mondtam neki,hogy van egy közelebb is,1 megállónyira innen.Ráállt.Villamossal elmentünk a 32-esek terénél lévő Mcdonaldsba.

Meg akart hívni enni,de visszautasítottam.Ő vett magának egy kólát,és leültünk a magas padkára.

Eleinte minden szépen ment.Beszélgetni kezdtünk,hogy telt a karácsony,bla,bla,bla...Az mondjuk gyanús volt,hogy miért nem veti le a télikabátját,hiszen olyan meleg volt...

Így telt el kb.1,vagy 1,5 óra.Szép,komoly beszélgetés,mint mindig.Még csak el sem húzódzkodott mellőlem.

Aztán úgy fél 2 magasságában hirtelen bejelentette,hogy nem akar tőlem semmit se az égadta világon,mint kapcsolat.Semmit se.Még az ilyenkor szokásos vigasztaló formulát,a "legyünk barátok"-at se használta.

Én meg csak néztem.Először föl se fogtam,hogy mit mond.

Először is borzalmas,keserves zokogásban törtem ki abban a szent pillanatban,nem törődve azzal,hogy tele van a Mcdonalds.Az nem sírás volt,az egyenesen zokogás.Ami mélyebb érzelmi indíttatású,mint a sírás.

Könnyektől fuldákolva,akadozó beszéddel kérdezgettem tőle,hogy miért?Miért,amikor egészen idáig minden jel arra mutatott,hogy szeret engem,és hogy tetszek neki.

Attila itt kezdett gyanússá válni.Nem a régi Attila volt,akit a téli szünet után visszakaptam.Ez egy szerencsétlen,sarokba szorított,agymosott,megfélemlített Attila volt,aki kb.olyan öntudatosan cselekvő volt,mint egy gólem.Éreztem,hogy amit mond,azt valaki/valakik a szájába rágták valamikor a téli szünetben.Ezek nem az ő gondolatai.Összevissza hebegett-habogott:hogy azért,mert nem tudna tőlem tanulni,meg azért,mert nem tudna tőlem bulizni,stb,stb,és csak úgy jöttek a hajuknál fogva előrángatott indokok.Én mondogattam neki,hogy tőlem ugyan elmehetne bulizni,nélkülem is,bárhová,bármikor és akárkikkel.Még túlnyomórészt lányokat tartalmazó társasággal is elengedtem volna egyedül.

De nem.Semmi se hatotta meg,és továbbra is kötötte az ebet a karóhoz.

Cserébe a vállára borulva zokoghattam.Hozzásimultam.Megfogta a kezemet.Simogattam a kezét,a combját.Időnként hosszasan néztünk egymás szemébe(ma is magam előtt látom a szép égszínkék szemeit).A nagy,erős lapátkezére is tisztán emlékszem.Mondtam neki,hogy számomra ő a legszebb és a legjobb,és hogy mennyire nagyon szeretem.Ő meg:"Ne mondd ezt,mert még elhiszem."Meg ő,aki csúnya,csúnya a haja(valójában nagyon gyönyörű),összevissza állnak a fogai,görbe a hátgerince és egyfolytában hülyeségeket beszél(mondjuk vannak is furcsa megnyilvánulásai,amik miatt a normális emberek bolondnak nézhetik).

Közben folyamatosan a karóráját nézegette.Gondolom,30 percnél többet nem akart rám szánni,erre ott ültünk időtlen idők óta.Sürgetett,hogy menni kellene,mert holnap zhja lesz,és egyébként is ki fognak dobni az étteremből,ha már nem fogyasztunk többet.

Úgy 3 óra táján végül elhagytuk a Mcdonaldsot.Továbbra is zokogva kullogtam ki utána.Az ajtóban még bevetettem az utolsó adu ászt:miatta számoltam föl irtózatos nehézségek árán a jól bejáratott kapcsolatomat.(Amit igazából nem is sajnáltam,hogy fölszámoltam,mert már egy megromlott kapcsolat volt.Amúgy is szakítottam volna.)Ezen kicsit elgondolkozott.

Haza akart kísérni,de visszautasítottam.Pedig ezzel akár fél órával is meghosszabíthattam volna az együttlétet...Azért akart hazakísérni,mert nehogy egy autó elé vessem magamat bánatomban.

Együtt utaztunk a Ferenc körútig,majd le a metróba.A metróban mindkettem más-más irányba indultunk el.Még utoljára megpusziltam az arcát.Szenvetlenül állta.Majd átmentem a túloldalra.Bánatosan néztem utána.Sajnos őérte szinte rögtön jött a metró,és elment,de értem még sokáig nem jött.

Hazabalagtam.Kálváriám még nem ért véget.Zokogva értem haza.Anyám azzal fogadott,hogy ne zajongjak,mert alszik az unokaöcsém.Erre elszaladtam világgá.Még világosban szálltam föl az 1-es villamosra.Attila kollégiumához igyekeztem.Tudtam,hogy hülyeség.Sötét lett,mire Angyalföldre értem a kollégiumhoz.Ott zokogtam a kollégium árnyékában 4 óra hosszat,majdnem átfagytam.Csak az volt a szerencsém,hogy vastag pulóver volt rajtam,illetve az,hogy a végefelé bementem melegedni a kolesz előterébe.Ahonnan persze kidobtak,mert illetéktelen személyként tartózkodtam ott.Anyáék hivogattak telefonon.Végül taxin vitettek haza,mert nem voltam olyan idegállapotban,hogy hazamenjek a saját lábamon.

A szakítás után 1 hétig éjjel-nappal zokogtam,és olyan rémálmok kísértettek,hogy Attila is zokog.